agnyecskaMegkondult a Nagyszénási öreg templom nagy harangja …
Szeretnék megosztani három történetet, amelyek a nénémhez, hozzám és a gyermekkoromhoz kötődnek.
Amikor utoljára találkoztam vele – 2008-ban –, azt ígérte, hogy megvár. Ez sajnos nem teljesülhetett. Az álom nem vált valóra, rajtunk kívül álló okok miatt. 1935-ben született, és 2015-ben hunyt el.
Gyermekkoromban az édesanyám beteges volt, ezért az ő édesanyja, a nagymamám igyekezett enyhíteni ezt a hiányt. Sok időt töltöttem a nagyszüleimnél – amit én kimondhatatlanul szerettem. Édesapám gyakran utazott oda, hogy legalább egy kis időre „visszakérjen”, hogy ő is élvezhesse egyetlen gyermekének a társaságát. Ez az időszak addig tartott, amíg el nem kezdtem az általános iskolát. Utána következtek a nehezebb évek, a nagyszülők közelsége nélkül.
A két nagyszülőm egy utcában lakott, mindössze két ház választotta el őket egymástól. Ugyanebben az utcában élt két nagynéném is – az egyikük volt a „nénnye”. Nagyon közel álltunk egymáshoz, sok időt töltöttem náluk, részben azért is, mert volt egy nálam három évvel idősebb fia, akivel rengeteget játszottunk együtt. Az utcában rajtuk kívül még két unokatestvérem is lakott, és persze sok más gyerek is. Valódi kis csapat voltunk – együtt játszottunk, csintalankodtunk, és közösen fedeztük fel a világot. Anyukám édesanyja igyekezett nem túlságosan elkényeztetni, pedig én voltam az első unokája – és sajnos az utolsó is, akit még megismerhetett. Halála után még két unoka született a családban, akiket már nem láthatott. Az imádott nagyapámnak viszont megadatott, hogy őket is megismerje.
Az első történetem, ami igazán megmaradt az emlékeimben …
Sokat voltam náluk, nem véletlenül – a fia mindössze három évvel volt idősebb nálam. Kettejük között nagyon bensőséges kapcsolat volt. Sok ölelés, puszi, közelség … Ha csak egy kis ideje is volt, a fia máris az ölében ült. Én ezt mindig egy kis irigységgel néztem. Egyszer aztán elhatároztam, hogy én is szeretnék odaülni. Ehhez viszont „helyet kellett csinálnom” magamnak.
Odamentem, és mondtam:
– Engedj oda! De ő nem akarta átadni a helyét. Ekkor, kisgyermeki daccal és talán egy kis sértettséggel, amit akkor még nem is tudtam megfogalmazni, kibukott belőlem a mondat – talán öt- vagy hat éves lehettem:
– Neked csak anyád… de nekem a néném!
Erre nem lehetett máshogy reagálni. A néném csak nevetett, és az ölébe vett. Én pedig boldogan foglaltam el a helyemet – mert ez a fajta közelség,ölelés és figyelem otthon, édesanyám betegsége miatt, nem adatott meg számomra.
A következő történetem vele… a diófa.
Voltak szabályok, amiket be kellett tartanom – bár időnként sikerült kibújnom alóluk. Az egyik ilyen szabály az volt, hogy meg kell ennem, amit elém tesznek. Időnként ez bizony tökfőzeléket jelentett… amit én szívből utáltam. Általában volt egy bevált „menekülőutam” : végiglátogattam a rokonokat – a másik nagymamát és a két nagynénit –, és ahol valami finom falat akadt, oda ügyesen „meghívattam” magam. Egy alkalommal azonban ez a terv nem sikerült. Aznap a menü: tökfőzelék volt.
Nyár volt. Kiültem a diófa alá, hátha ott majd kitalálok valamit. Élveztem a meleget, a szellőt, és közben reménykedtem, hogy valami csoda történik… de a megoldás csak nem jött. Így hát ott ültem a diófa alatt – hosszú ideig.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tökfőzelékhez hozzá sem nyúltam. Az idő telt, és lassan már a vacsora ideje közeledett. És akkor… megtörtént a csoda. Megérkezett Nénnye.
És azonnal a védelmemre kelt:
– Bözse ángyi, haggya már azt a lányt, hagy mennyen játszani! Hát látja, hogy nem eszik… úgysem eszi meg! Már bogarak is vannak benne, meg falevél is került bele. Hagy öntsem ki? A mama végül beadta a derekát. Én pedig felszabadultan szaladtam játszani – megmenekülve a tökfőzeléktől. És talán egy kicsit megint közelebb kerülve ahhoz az érzéshez, hogy valaki mindig kiáll értem.
Az utolsó történet vele, ami mélyen belém vésődött …
Május volt, a születésnapja. A mamával együtt mentünk felköszönteni. A mama a saját kertjéből szedett egy szép csokor virágot – olyat, amiben benne volt minden gondoskodása. Amikor megérkeztünk, a Nénnye éppen a hátsó udvarban volt, az állatokat etette. Késő délután lehetett. Megvártuk, amíg végez, majd együtt bementünk a konyhába, ahol már készült a vendégek fogadására – süteménnyel kínált minket. Én közben inkább kint maradtam az udvaron. Néztem a baromfikat, a kis kacsákat, a disznókat, és hallgattam a kacsák hangos hápogását. Feltűnt, hogy a kacsák valamiért nagyon csoportosulnak… mégpedig a mama háta mögött. Ők közben beszélgettek. A mama mesélte, milyen szépen kinyíltak a virágok a kertben. A kezeit hátul összekulcsolta, és a csokrot is ott tartotta a kezében.
Eljött a pillanat, hogy átadjuk a virágot. És akkor jött a meglepetés. A száron… egyetlen virág sem volt. A kacsák addigra „csendben” elfogyasztották az egész csokrot. A kacsák időközben „megünnepelték” a születésnapot a maguk módján. Ezért volt az a nagy hápogás. Ahogy leesett, mi történt, kitört belőlünk a nevetés. Annyira komikus volt az egész helyzet – a nagy készülődés, az ajándék… és végül a kacsák lakmája.
A csokrot így már nem tudtuk átadni, de sütemény azért jutott. A kacsák pedig nemcsak a virágokat kapták meg, hanem végül a szárat is – és nagy hápogás közepette nagy hanggal vonultak tovább, mintha csak ők lettek volna az ünnepség igazi főszereplői. Mi pedig nevettünk… őszintén, felszabadultan. Ez az emlék azóta is velem maradt, mosolyt csal az arcomra.
Mivel szerette a Nótaszót, így egy videóval zárom a soraimat…” Itt hagyom a falutokat nemsokára …Igen, kedden, 2015.Márcuis 17 – én elhagytad a faludat.”
Itt hagyom a falutokat nemsokára
Nagyon hiányzol Nénnye
Ha tetszett ez a bejegyzés, örömmel olvasom a gondolatait – hagyjon üzenetet lent, az angol nyelvű megjegyzésnél. Majd ITT >>> “Leave a Comment – Logged in as agnyecska. Edit your profile. Log out? Required fields are marked – Post comment ” ennél a résznél a posztom végén. Persze ha szeretne még hasonló történeteket, térjen vissza máskor is.