agnyecska
Madison Ave 69 street
Judith nem csupán szerette a szép ruhákat, hanem kivételes érzéke volt a divathoz és az üzlethez is. Saját butikot nyitott New Yorkban, a Madison Avenue 69 -es utcában, amelyet egészen nyolcvanéves koráig vezetett. Akkor vonult nyugdíjba, de úgy tűnt, a kereskedői ösztönét soha nem veszítette el.
Párizsból, Bécsből és Berlinből szerzett be divatos, különleges ruhadarabokat, amelyeket aztán az amerikai vásárlói számára értékesített. Ha szükség volt rá, a ruhákat át is alakította, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek a viselőjükhöz. Vásárlói között jómódú zsidó nők is voltak. Judith maga is zsidó származású volt, de nem élt vallásos életet. Például a karácsonyt is megtartotta, és sertéshúst is evett.
Különleges darabokat választott ki Európában, amelyeket az Egyesült Államokban az eredeti beszerzési áruk többszöröséért adott el. Négy-ötszörös árat, sőt olykor még ennél is többet is el tudott érni. Ehhez nemcsak jó ízlésre volt szüksége, hanem üzleti érzékre, magabiztosságra és arra a képességre is, hogy felismerje, mit keresnek a vásárlói.
Hogy mennyire vérbeli kereskedő volt, azt élete utolsó éveiben személyesen is megtapasztaltam.
Judith egészségi állapota addigra már jelentősen megromlott. Tolószékben ült, a csigolyáinak összeroppanása és a korábbi törések következményei miatt komoly nehézségekkel kellett együtt élnie. A butikját már hat éve bezárta, és hivatalosan nyugdíjas volt.
Egyik nap azonban megkereste őt egy korábbi vásárlója. A hölgy valószínűleg emlékezett Judith kifinomult ízlésére, és arra, hogy nála mindig különleges ruhadarabokat találhatott.
Judith nem azzal kezdte a beszélgetést, hogy már évek óta nem dolgozik. Ehelyett megoldást keresett a vásárló kérésére. Ez annyira jól sikerült, hogy a hölgy elégedett volt, és még a jövőben is szívesen vásárolt volna tőle. Végül Judithnak el kellett árulnia, hogy a butikját már hat éve bezárta.
A történet legérdekesebb része azonban csak ezután következett.
Elmentünk egy ruhaüzletbe (Boltom’s), ahol Judith kiválasztott egy kosztümöt és hozzá egy kabátot. A két darab összesen körülbelül ötven dollárba került. Judith azonban pontosan tudta, hogyan kell a megfelelő ruhát a megfelelő embernek kínálni. A kosztümöt és a kabátot végül ötszáz dollárért adta el a hölgynek.
Persze a ruhákon még igazítani kellett: az ujjak és a szoknya alja is túl hosszú volt. Elvittük őket egy szabóhoz, aki néhány dollárért elvégezte a szükséges módosításokat.
Így Judith egy ötven dollárért vásárolt összeállítást ötszáz dollárért értékesített, miközben a kisebb igazítások költsége is alig jelentett kiadást.
Számomra nem is önmagában a nyereség volt a legérdekesebb, hanem az, ahogyan Judith mindezt véghez vitte. Látszott rajta, mennyire ért az eladáshoz, milyen magabiztosan mérte fel a helyzetet, és mennyire élvezte az egész folyamatot. Mintha abban a pillanatban újra a Madison Avenue-i butikjában lett volna, a régi, jól ismert szerepében.
A teste már nem engedte, hogy úgy éljen és dolgozzon, mint korábban, de az üzleti érzése, a stílusa és a kereskedői ösztöne mit sem változott.
Én pedig ott lehettem mellette, és a saját szememmel láthattam, hogy bizonyos képességeket nem lehet egyszerűen nyugdíjba küldeni. Judith számára az értékesítés nem pusztán munka volt. Ez volt az a világ, amelyben igazán otthon érezte magát.
A folytatás itt található >>> Itt Kattins a linkre
Hagyjon üzenetet lent, az angol nyelvű megjegyzésnél. Majd ITT >>> “Leave a Comment – Logged in as agnyecska. Edit your profile. Log out? Required fields are marked – Post comment ” ennél a résznél a posztom végén. Persze ha szeretne még hasonló történeteket, térjen vissza máskor is.